*Harry*
-Hé Marcel, hova gondolod, hogy mész?
-Igen buzikám, nem tudod milyen idő van?- egyik zaklatóm, Aiden ordított utánnam, amikor a legjobb tudásom szerint el akartam surranni mellettük. Igazából tudtam miről beszélnek és el akarom engedni a fülem mellett, de tudom, hogy az nem fog sikerülni. Ők szuper atléták, akik bárkit el tudnak kapni pár másodperc alatt, miközben én csak egy stréber vagyok aki bújkál.
Lehajtva hagytam a fejem, próbálva ignorálni a bántó szavaikat. Nem értem mi a problémájuk. Meleg vagyok, fogadják el, ez nem azt jelenti, hogy bármiben is különbözök tőlük. Habár... eléggé különböző vagyok, de nem az miatt. Igazából van valami amit sohasem képzelnének el millió év múlva sem és azt tervezem, hogy ez így is marad.
-Ne menj el előlünk szörnyszülött!- adta hozzá Daniel elkapva engemet és nekinyomva a szekrénynek. Szorosan fogtam a könyveimet a mellkasomnál, amikor közel jött az arcomhoz. Büdös volt a szája...- Azt gondoltad ignorálni tudsz minket... Nagy hibát követtél el.
A trikómnál fogva lehogott és mégjobban a szekrénynek nyomott. Becsuktam a szemem és felkészültem az ütésre. Csak abban reménykedek, hogy most nem hagy nagy és sok nyomot. Még emlékszem rá mi volt amikor utoljára mentem munkába úgy kinézve mint egy mosott szar (más hasonlat nem jutott az eszembe-szerk.) miattuk. Néha megbánom a döntéseimet avval kapcsolatban, hogy mit csináljak. Másodpercekkel később 3 nagymenő között voltam ütve verve. Ledobtak a földre és megrúgtak mielőtt Aiden "letépte" a szemüvegem rólam és kettétörte. Lehet hogy már félig megszoktam a fájdalmat, de még mindig nyöszörögtem egy kicsit, mert attól függetlenül kurvásul fáj. Közben folyamatossan kijelentésekkel bombáztak mint például:
"értéktelen"
"szánalmas"
"seggdugasz"
"buzi"
"Öld meg magad, megkönnyíttenéd a helyzetünket"- ez fájt a legjobban. Hogyha csak tudnák!
Amint elvégezték a dolgukat diadalittasan hagyták el a helyszínt nevetve és engem tovább kitárgyalva. Lassan nyomtam fel magamat a földről. Nincs egy barátom sem, ígytehát senki sem jött segítten, nem mintha bárkit is érdekelnék. Mérgesen felmordultam amikor felemeltem egy újabb törött pár szemüveget. Nem mintha igázán szükségem lenne rájuk, az olvasáson kívül, csak... hordanom kell. Segítt... Ezt nehéz megmagyarázni... Óvatossan a könyvtár irányába indultam, ami az egyetlen hely a pokolban, amit mások főiskolának hívnak, ahol egyedül lehetek. Senki sem piszkál és plusszba ott a könyvtárosnő akivel tudok beszélgetni. Nagyon kedves. Szerencsémre az utófájdalom nem akkora mint általában, szóval lehet, hogy nem ordítják le a fejemet a munkában. Az utolsó dolog amire szükségem van az egy újabb fejmosás a főnökömtől. Nincs rá szükségem, hogy megint elmondja, hogy most van itt a pillanat hogy abbahagyjam. Minden amire vágyom az egy normális élet, de teljessen mindegy mennyire róbálom, az életem mindig távol áll a normálistól. Egyik problémától a másikhoz élek. Nem tudom, hogyan bírom ki az összes hátralévő napjaimat.
Amikor beérek a könyvtárba becsúszok a "sarkamba" és beletemetkezek a könyvbe amit előbb még a folyosón úgy szorítottam. Az igazság az hogy totális okostojás vagyok a suliban és az összes tantárgyból A*-ot kaptam. Plusz kreditet kapok az extra munkákért a legtöbb tanáromtól és kiegészíttés képpen meg klasszikus geek hangom van.
-Szia Marcel!- köszöntött meleg mosollyal a könyvtáros, amit viszonoztam megvillantva a gödröcskéimet.
-Jó napot Ms Parson!
-Mi történt a szemüvegeddel?- kérdezte és szomorúan elmosolyodott, amikor rájött a válaszra- Azok a fiúk megint megvertek Marcel?- csöndben maradtam, de ő "követelte" a választ- Marcel?- bólintottam egy picit- Komolyan, ez már több a soknál... elmondom...
-Ne, ne, ne kérem ne!- dadogtam.
-Mondj egy okot miért ne?- csökönyösködött.
-Mert talán még rosszabb lesz...- próbálkoztam. Meglepően, működött. Sóhajtott és ezzl jelezte, hogy belement.
-Rendben de ez az utolsó alkalom Marcel. Nem csinálhatják ezt veled végig!- mondta eltűnve az asztala mögött és pár másodperc múlva visszajőve egy új szemüveggel a kezében ami direkt ilyen alkalmakra lett eltéve. Csak hogy tudjátok milyen gyakran történik ez velem.
-Köszönöm...- motyogtam felvéve az új ókulárét. Összekulcsolta a kezét a mellkasa elött egy szemrehányó nézést küldve felém, de én csak megcsóváltam a fejem és visszamentem a sarkamba.
-Hallottam, hogy jön ma egy új fiú. Barátkozz össze vele még mielőtt más teszi meg.-tanácsolta. Ms Parson mindig próbálja rávenni az embereket, hogy barátkozzanak össze velem. Természetessen nem müködik.
-Talán...- megszólalt a csengő a szünet végét jelezve. Megadóaln felsóhajtottam. Nem mintha nem akarnák órára menni, csak nem akarok órára menni egy rakat gyerekkel akit utálok. Kidugtam a fejem az ajtón és vártam pár percet amíg a folyosók kiürültek, ekkor már elég biztonságosnak ítéltem a terepet, hoégy elinduljak matekra. Ahogy mentem a szemem megakadt egy tetoválással borított testű, telepiercingezett srácon. Felém tartott összezavarodott arccal. Barna haja volt és gyönyörű kék szeme.
